KARAMBOL

oh ne hidd
hogy itt
vagyok
csak
lelkem
játszik
az esti
lantokon
olykor
meg-megrezdül
s hamis
rímeket
csal ki
szívembül

/FNGY2010.07.18.

Hozzám hűtlen lettek a szavak ...
Vagy én lettem hozzájuk az?
Most bolyonganak az élet útvesztőjében,
keresik társukat, ki hozzájuk méltó lehet.

Agyam pedig  egyfolytában kántálja,
hogy: megérdemelted, te hitvány pára.

Sötét fellegek mik körbe lengenek ...
Átkozott vagyok, megérdemeltem.
Sorsukra hagytam kik szerettek,
mert mindig csak magammal törődtem.

Savanyú a szőlő, keserű a mandula,
hát még az ember, ha nincs mozgatórugója.

/FNGY 2010.04.27./

Hol voltam,
hol nem voltam,
valahol
ég és föld
között,
fekete fellegek
mögött ...
Akik láttak
azt mondták,
testem tehetetlenül
vergődött,
viaskodott,
harcolt
a láthatatlannal,
míg lelkem
tudattalanul
pihent
és sírt
a sötétségben.
Majdnem éltem
- csak -
45 évet.

/FNGY2010.03.11./

hallom a muzsikát

a zene fülemben

táncot jár

ütemről ütemre

fejemben cseng

egy madár éneke

olykor már látom is ...

tollazata

három színben

pompázik

szíve néha

VÉRZIK ...

ám lelke

TISZTA ...

s egy szebb jövőben

REMÉNYKEDIK ...

"A kor ormán" című verscliklusom, melyet Csillagvirág  hozott felszínre lelkem mélyéről, pillanatnyilag legújabb szösszenete a fentebb olvasott pár sor.

Hogyha nékem sok pénzem lesz felülök a repülőre.
Úgy elszállok mint a fecske, magasan a levegőben.  

A fene sem gondolta, hogy egyszer még arra várok, mikor hallom meg végre a nyüszítésed! Nem, még egy héttel ezelőtt sem, pedig akkor már eléggé megpúposodtál, s a hátsó lábaid is nehezen emelgetted. Ám mégis jöttél-mentél, s ha meghallottad, hogy nyitom a garázskaput, már rá is kezdtél a nótádra, tudván, hogy a hőn imádott gazdid hamarosan hazaérkezik. S addig  abba  sem hagytad míg rád nem szólt, vagy oda nem ment hozzád. Tudom, hogy minket, lányokat is szerettél ...

Kb. egy éve lehettél nálunk, mikor lebetegedtem és kórházba kerültem. Hétvégére hazaengedtek, s szép napos idő lévén kiültem az udvarra a fehér műanyag kerti  székbe. Te  lassan odaandalogtál, kérdőn rám néztél, s leültél mellém. Mancsodat  óvatosan a térdemre tetted, majd fejedet ölembe hajtottad. Közel egy órán keresztül ültünk így kettesben, te és én ...

Szép álmokat odafenn!

vagyok.?!

A "drága" Tagore ismét játékba hívott, pedig ha más nem, hát Ő tudhatná, hogy most éppenséggel nem itt élek. Úgy látszik ki kell tennem a "Szabadságra mentem." táblát, ám előtte megpróbálok eleget tenni a felkérésnek, hisz mindig még sem utasíthatom el, különben bevágja a durcit, azt pedig nem szeretjük. Igen, így királyi többesben, mert megtehetem, mert:
Amikor elolvastam a házi feladatot, rájöttem, hogy én most kezdek el élni /akik olvasták írásaimat, tudják miről beszélek/. Azt nem mondom, hogy nincs veszítenivalóm, hisz van egy családom. Nem tehetek úgy, mintha nem mentem volna férjhez, nem szültem volna kétszer is, mintha nem lenne anyukám és testvérem. De más nincs jelenleg, mire azt mondhatnám, hogy az ÉLETEM. Ez pedig 1, azaz egy.
Keresem az utam, a célom, mint a kalitkából szabadult rab madár. Hogy meddig tart, míg megtanulok repülni? Nem tudom.
Bontogatom szirmaim, mint a rózsa. Hogy lesznek-e töviseim? Az idő majd eldönti.
Természetesen voltak jó dolgok az életemben, melyek nyomot hagytak bennem, de nem élhetem őket újra. Nem vihetem magammal az új útra, mert elmúltak. Le nem tagadom, ha szembesítenek vele, sőt a kellemesek még meg is melengetik szívemet, mint ahogy a rosszak belém nyilallnak. Minden megváltozott, de legfőképp én. A burok vékonyodik, s nekem most ezek kellenek az ÉLETEMhez:

                                 tiszta forrás
                                 szomjat oltó -
                                 tiszta napfény
                                 meleget adó -
                                 tiszta levegő
                                 az éltető -
                                 barát
                                 ki egyben szerető -
                                 koronaként
                                 egészséges életerő
                                                                                                                  

... ez 5, azaz öt dolog. A többit majd én megoldom, s akkor a hiányzó négyet majd felsorolom.

- Hallod? Valamit visz a víz.

- Igen gyermekem. A magyarok sóhajait viszi a Duna, viszi a Tisza egészen a feneketlen tengerig.

- Nem Fekete-tengert akartál mondani?

- Nem. Hidd el, feneketlen az, különben már rég elárasztotta volna Európa országait!

- Látod? Valamit visz a víz.

- Igen gyermekem. A magyarok vérét viszi a Duna, viszi a Tisza ugyanabba a feneketlen tengerbe. Míg folyóink vörösek tőle, addig ő csak halovány rózsaszín ruhát ölt fel, mi senkinek sem tűnik fel...

Igen, az elmúlt egy év szólhatna arról, hogy:

   "Egy év elmúlt, hova tűnt a hideg tél, a nagy havazás?
   A sápadt napsugár, a várakozás?"


Szólhatna, de:

   "Az élet nem áll meg soha, a végtelen tánc.
   Akárhogy táncolhatsz, csak körbe jársz."


Mert:

Egy évvel ezelőtt képeket kerestem, hogy egyik közösségi oldalon lévő galériámban megőrizzem egy sportoló emlékét, ki akkor hunyt el tragikus körülmények közepette. Nem sokkal előtte ismerkedtem meg a Google szolgáltatásaival, s még a nyitólap alakítgatásával foglalkoztam, mikor megláttam az "ismerősök friss képei az iwiwen" linket. Rákattintva nagy meglepetés ért, mert fotók, no és a közösségi oldal helyett itt találtam magam a téren. Lépkedtem mindenfelé, de csak nem tudtam elhagyni az oldalt. Valami miatt mindig itt lyukadtam ki, így gondoltam egy merészet, s regisztráltam magam. Lehet, hogy hihetetlen, de ez volt életem első blogos oldala. Azelőtt csak újságban olvastam, hogy egy nagymama milyen előszeretettel használja a netet. Skypol, chatel, blogol .... Nos innen vettem a bátorságot, gondolván, hogy egy 70 éves néni megbirkózik vele, akkor talán én sem vagyok reménytelen eset. Tettem még pár kört, hogy lássam miből is áll a blogolás, s arra a következtetésre jutottam, hogy ha egyszer már képek keresése hozott ide, legyen egy "Emlékképek" oldal híres, vagy kevésbé híres, ám részemről szeretett, csodált vagy éppen "csak" tisztelt magyar és nemzetközi sportolókról, kik már nem élhetnek közöttünk. Csak képek. Névvel és életük kezdő és végső dátumával. Egyszerű legyen, ez volt a cél. Így mindenki azt idéz fel velük kapcsolatban ami számukra a legjelentősebb, legkedvesebb vagy épp a legmegrázóbb emlék, úgy, hogy senki által nincsenek befolyásolva. Így készült el életem első blogja, mely semmi buktatót nem rejtett magában, hisz nem derült ki belőle, hogy halvány lila dunsztom sincs, hogy mit kellene csinálnom, miről kellene írnom és főleg hogyan. Nem akartam elveszni az átlagban, de túl távol kerülni sem tőlük. Ez a való életemre is vonatkozik. Szeretek egy iciri-picirit kilógni a sorból, ám csak annyira, hogy ha fáradt vagyok, el is tudjak vegyülni közöttük. Van valami bennem, mi másokban /legalábbis az ismeretségi körömben/ nincs meg, s ez az ami nem hagyja, hogy elszürküljek. Még a legsúlyosabb depresszió alatt is kellett alkotnom valamit, amire felkapták az emberek a fejüket, hogy "jé", meg "nahát", "de jó", ... Hogy honnan jön, kitől örököltem, ha egyáltalán ez örökletes "betegség", nem tudom. Időről időre fellobban bennem a láng, hogy azután le is lohadjon. Vagy azért, mert kiéltem magam, vagy azért, mert nincs türelmem végigvinni. Tudniillik, ha nem jön azonnal a siker, vagy nem olyan gyors ütemben lehet haladni, mint én azt szeretném, akkor abbahagyom, leteszem a lantot. Nem szép dolog, ám az már haladás, hogy egy éve rontom itt a levegőt. A képes blogtól /melyhez még sablont se választottam, úgy mentettem el - ezúttal köszönöm, hogy a Gépész akkor a régi sablonokból a legmegfelelőbbet választotta ki, azt meg főleg, hogy pont jókor volt jó helyen!:)/ eljutottam odáig, hogy azonkívül van már jó pár írott is, sőt újabban a kapott sablonok alapján már készítettem egy új ruhát, melyet valószínűleg követ majd még egy-kettő...  Nem alkottam nagyot, vagy maradandót, viszont szereztem sok tapasztalatot és nem utolsó, sőt elsősorban kaptam 1-2 Barátot.

Ugye:

   "És jön majd még sok-sok év;"

Ő hozott ide:

Köszönöm Marian Cozma, hogy általad új otthonra leltem. Emléked nemcsak itt, de megőrzöm szívemben is. A te halálod, az én feltámadásom, és már csak emiatt sem feledhetlek.
Emlékszem amikor egyik közvetítés alatt a kommentátor bejelentette, hogy szerződést kötött Veled az MKB Veszprém. Akkor még román csapatban játszottál, s őszintén bevallom, nem láttam benned oly nagy fantáziát. Aztán eljött a pillanat mikor kedvenc csapatom mezében a pályára léptél. Már az első közvetítésnél /természetesen nem az volt az első meccsed az én "fiaimmal"/ elcsodálkoztam, s ez a csodálat mérkőzésről mérkőzésre nőtt, egészen addig, míg teljesen be nem férkőztél szívembe. A Te életed Veszprémben teljesedett ki. Természetesen  kellettek hozzá a megfelelő vezetők, kik meglátták Benned a csiszolatlan gyémántot. És ehhez kellett a megfelelő csapat, mely kiszolgált. Csodás dolgokat láthattunk Tőled. Bennem úgy élsz, mint akinek keze az ég felé emelkedik és csak emelkedik, a védők pedig elszörnyedve nézik, hogy a Nikola által oly magasra dobott labdát Te játszi könnyedséggel szerzed meg, s mire magához tér az ellenfél a labda már rég a hálót szaggatja. Emlékszem arra is, mikor válogatott meccsen a román kispadon ültél, és én sem de a kommentátor sem értette, hogy miért nem játszatnak. Egyik szemem sírt -  amiért nem értékelnek -, a másik mosolygott - amiért nem kellett ellened szurkolnom -. Amikor azonban pályára küldtek szörnyű volt látni vergődésed. Nem tudták honfitársaid kihasználni adottságaid, nem tudtak kiszolgálni, nem tudtak mit kezdeni Veled, a hatalmasra nőtt "gyermekkel". Nem vagyok híve /bár nem is ellenzem/ a honosításnak, de akkor nagyon akartam, hogy Te a mi válogatottunkat erősítsd! Ez már csak álom marad, hisz egy évvel ezelőtt, 2009. február 08-n felköltöztél az égbe, s az ő csapatukat erősíted.

Égj és élj

Égi fény kísérjen utadon
lépted nyomán ezer csillag gyuljon
tündökölj és ragyogj odafenn
de azért nézz le rám néhány percre
én is feltekintek az égre
szemünk majd félúton találkozik
s cinkosan összekacsint
mert mi tudunk valamit ...!

/M. Cozma emlékére
FNGY2010.02.09./

Nos igen, mindenki - vagy majdnem mindenki - arra építkezik, arra a drága jó anyai szívre, mely szeretne  gyermekének a  lehető legtöbbet megadni...

Szombaton délelőtt ismét buszra szálltunk - már egész rutinosan csinálom, mintha ... az a ha nem is létezett volna - ifjabb lányommal. 12-re kellett beérnünk a P. Hotel Konferencia termébe, ám már a folyosón megállított a sor. Mint később kiderült, ismételten késve érkeztek  az ügynökség emberei - hm... állandóan defektet kapnak... na ja, az utak minősége nem épp kifogástalan, vagy a gumijukkal van a gond ... -. Lassan haladtunk, de több mint 1 órai várakozás után - nehéz kiszámolni, hogy kb. 13 órakor - végre kedvesen megkérdezték, hogy a válogatásra jöttünk? Nem, csak unatkozunk itt, támasztjuk a falat ... Természetesen ezt magamban tartottam, bár nagyon piszkálta csőrömet, miután úgy 20-ak voltunk akiktől megkérdezték. Szóval illedelmesen bemutatkoztunk, majd fehér abrosszal terített asztalhoz ültetett bennünk a "nem is tudom hogyan nevezzem" hölgy, mert a nevét abban a pillanatban elfelejtettem, ahogy bemutatkozott. Én már ilyen vagyok, bármennyire szomorú.

Elém rakott egy kérdőíves, adatnyilvántartó lapot, amit ismételten ki kellett töltenem, majd pár szót váltott, elsősorban a lányommal. Azztán tájékoztatott, hogy jön egy illetékes hölgy, ki átnézi a kitöltött papírt, majd megvizslatja gyermekem és eldönti, hogy megfelel-e. Amennyiben ezen a rostán is túljut, akkor 45 000 forint előleget kell fizetni - szombaton délután...! elvégre mindenki 50-60 ezerrel rohangál az utcákon -, melyért egy kicsit kisminkelik és a hajával is kezdenek valamit, majd készül róla 15 db fotó. Ezután /lehet 2 részletben, de akkor is/ március elejéig be kell fizetni még 120 ezer forintot, melyből fizetik a stylistot, a sminkest és a fodrászt, valamint a fotóst. Illetve ez fedezi a 99 képből még hiányzót /84 db/, valamint "valamilyen" kártyákat - ne kérdezzétek, mert akkor a fejem már csak azt a bűvös számot kergette, amely számunkra csillagos ég. Egy kereset /mely már januárban 40ezerrel kevesebb volt, mint az előző haviak/, egy r. nyugdíj, vele szemben egy tavaly végzett lány, kinek még nincs munkahelye, egy 11. évfolyamos, ki kozmetikusnak készül, s nem lesz olcsó mulatság. No igen, ott vannak a kutyák, de arra nem lehet alapozni, mert tavaly sem tudták eltartani magukat s idénre sem várható sok jó. A fotózáshoz különben a fővárosba kell utazni, ami megint nem olcsó.

Jött az "illetékes" hölgy, átfutotta a lapot, kérdezett, mi válaszoltunk, majd jött a mustra. Ő is megállapította, mint az első alkalommal tette azt a kollégája, hogy szép szeme és ajka van. Mivel nem éri el a 173 cm-t, ezért ugye modellként szóba sem jöhet, de látja, hogy tisztában van Noémi a lehetőségeivel, azzal is, hogy mely stílus áll közel hozzá, s annak megfelelően öltözött fel, a pózok, melyet kért tőle, is azt mutatják, hogy otthonosan mozog a kamera előtt. Megfelelt. Elsősorban fotómodellnek, majd egy kis rutin után jöhet a statisztálkodás és ő még javasolja a hostesskedést is, mert kiválóan lehet sminkelni és fodrászbemutatókon is tudnák használni. Karakteres arca van, könnyebben eladható, mint a babaarcúak.

Tény és való, hogy rajta kívül csak 2-3-an lógtak ki a sorból. A többiek olyan egykaptafásak voltak. Kérdeztem, hogy adnak-e valami biztosítékot arra, hogy mondjuk egy év alatt megtérül a portfólió. Természetesen nem, mert ez a lánytól függ, hogy hogyan áll a munkához. 2 éves szerződést kellett volna aláírni ...

Nem tettük, bár a Páromat azért felhívtam, ki akkor épp Sz-en volt fagyasztóért, mert a zöldséges felmondta a szolgálatot - már miért is ne? -, de természetesen leforrázott. Hisz nem voltam még elég kopasz...

Állítom engem, annak ellenére, hogy úgy gondoltam a legelején, hogy valószínűleg az első rostán kiesik, jobban megviselt, hogy NEM-et kellett mondanom, mint a lányomat. Végül abban maradtunk NoNoval, hogy körülnézünk  azok között a környéken dolgozó fotósok között, kik rendelkeznek stúdióval és amennyiben tényleg lehet már 40-50 ezerért készíteni fóliót, úgy kerítünk rá sort, s magunk próbálunk szerencsét. No nem lesz világsztár, ezt ő is tudja, de a tanulás mellett jól jönne egy kis jövedelem, ráadásul a munka is tetszene neki...

... szóval az anyai szívem fáj, még így egy nap távlatából is, ezért is nem jelentkeztem ...

***

Arra legalább jó volt az utazás, hogy firkantottam egy-két szösszenetet, így hipp-hopp eltelt az a röpke egy óra, mit a buszon töltöttem.

Ez abból is látható, hogy itt vagyok és fárasztalak bennetek írott formában, bár lehet, hogy kissé nehezen értelmezhetően.

A közel 1 órás út hipp-hopp elröppent, miután 5 perc elteltével már a kezemben volt egy lista S. város A-tól C elejéig  kezdődő szórakozó és vendéglátóhelyeinek címjegyzékével, mit elsőszülöttemtől ki kellett kérdeznem, majd ezt követte a térkép egy bizonyos szegmense, hogy melyik utca hol található, abból melyik másik indul ki, vagy végződik....  Erre azért volt szükség, mert ha minden jól megy akkor egy taxis cégnél lesz diszpécser, s miután mi letudtuk a válogatást, ő továbbra is bent maradt, hogy 4 "próba"órát lehúzzon.

Szóval észrevétlenül beértünk, majd nagy nehezen eltelt a "várakozási" idő. Fél 5 lett, vártuk a cég embereit, közben még szállingóztak a különböző korosztályú lányok, fiúk. Csak néztünk. Biztos, hogy jó helyre jöttünk? Nem mondom 1-1 csemetéből megfelelő sminkkel érdekes, figyelemkeltő arcot ki "lehet hozni", de ... Nem valami egetverő volt a felhozatal. Közel negyed órás késésel megérkezett 3 hölgy és egy úr, ki kiosztotta a kérdőíveket, ill. jelntkezési lapokat, amit értelemszerűen ki kellett tölteni. Ezután következett az egyik hölgytől a tájékoztató, hogy: Ők egy nemzetközi modellügynökség, kik fotómodelleket, manökeneket, statisztákat, ill. host és hosteseket keresnek. Ez most csak egy tájékoztató, melyen az adatokat veszik fel és csatolnak mellé egy helyben - a fiatalember által - készített fényképet. Ez alapján Bp-ről 2 napon belül kapunk értesítést, hogy ezen az első rostán átment-e a jelentkező. Amennyiben igen, úgy a hét végén valamelyik nap ismételten meg kell jelennünk, természetesen újból smink és más szépészeti beavatkozás nélkül /volt akinek ez most még nem jutott el a tudatáig/. Kérte tőlünk, hogy aki már rendelkezik portfólióval, az a következő fordulóra hozza magával, aki nem, annak a 2. rostán való túljutás után készítenek, amihez hozzájárul a stúdió, azaz nem kell a teljes árat fizetni. Azt azonban, hogy mennyi az annyi, nem árulta el. Ezután megkért bennünk, hogy a jelentkezők egyesével, ill. az őt elkísért szülővel, nagyszülővel járuljon az időközben felállított asztalokhoz, ahol a hölgyek helyet foglaltak. Ismételten megmutatkozott, vagy inkább kiütközött viselkedési kultúránk, mert szinte mindenki lerohanta őket. Elég nehezen bírta túlkiabálni a "szószóló" hölgy, hogy jó, akkor valami szisztémát keressünk, még mielőtt egymást agyontipornánk. Mivel voltak kisgyermekek - akiknek az 5 perces beszéd végighallgatása is megerőltető volt, vagy ha pontosabban akarom kifejezni magam, akkor hangosan kérdezgették, hogy "most akkor a néni miért beszél és mit mond és ..." alig lehetett érteni a tájékoztatót, de természetesen a kedves szülőknek eszükbe sem jutott, hogy csendre intsék csemetéjüket, inkább jólnevelten válaszoltak a kérdésekre -így őket kérték meg elsőnek, hogy járuljanak az asztalokhoz. Mi szép kényelmesen elüldögéltünk és jól kibámészkodtuk magunkat - majd hazafelé kitárgyaltuk a látottakat. Ja, hogy nem szép dolog? Lehet, de nem vagyok tökéletes... - majd szinte utolsóként mi is sorra kerültünk. Lányom leült a fekete hajú lánnyal szemben, aki megnézte az adatlapon, hogy hogyan hívják, hány éves, majd azt kérte, hogy emelje fel kissé fejét, hadd lássa arcát. Nagyon szép szemed van, na és a szád, az aztán igen - mondta elismerően, mire a lányom, na az nekem egyáltalán nem tetszik, mert túl vastag és kicsi /ezzel én vitatkoznék egy csöppet, mert mi lenne ha nagyobb lenne, hisz így sem áll be.../. Szép lassan végigment minden adaton, majd elismételte ugyanazt amit a kolléganője. Megbeszéltük, hogy amennyiben sikerrel jár, akkor is csak a fotómodellkedés és a statisztálkodás jöhet szóba. Mivel nemzetközi az ügynökség, ezért a 21 éven aluliak mindenhova szülői kísérettel mehetnek csak, ezért feltette a kérdést, hogy valamelyikünk el tudja e vállalni. Nagy nehezen kinyögtem, hogy valószínűleg az a valaki én leszek, hacsak a Párom ép akkor rá nem ér. Ezután - míg lányomról elkészült a kép - felhívta figyelmemet, hogy amennyiben lehetséges, továbbjutás esetén mindketten kísérjük el / volt aki a határozott kérés ellenére is kíséret nélkül jelent meg/. Ezzel utunkra bocsájtott, s nekem kb. egy óra elteltével jutott eszembe, hogy nem kérdeztem meg, hogy mennyibe is fog kerülni a portfólió, mert ugyebár nem mindegy, s amennyiben az árat magasnak találtam volna, akkor szépen megbeszélhettem volna kislányommal, hogy sajna nekünk erre - főleg a bizonytalanra - nem futja. Így lehet, hogy lesz még egy utunk, de akkor már biztos, hogy rákérdezek az anyagi vonzatára, ha addig maguktól el nem árulják.

Szóval vettük kabátunkat és kiléptünk az épületből, majd hátra hőköltünk, mert az 1 óra alatt az idő kissé megváltozott. No nem a hó esett, hanem az eső, de miért is ne, se kapucnim, se esenyőm. Nekem, ki mindig megpróbál mindenre felkészülni, de sajna most a táskába nem fért bele az esernyő és bíztam benne, hogy nem lesz rá szükségem. Rosszul tettem. Na, futás a vasútállomásra, mert ilyen időben nem császkálunk a városban még egy órát, mikor is indulna a busz. Szemem előtt szivárványos ködfátyolla robbantunk be az állomásra, már csak 4 perc volt a vonat indulásáig, ám jegyünk nem lévén sorba kellett volna állni a pénztárnál, annál az egy szemnél, mely előtt 15-20 ember már várakozott. Láttam, hogy ebből nem lesz semmi, így irány vissza a belváros, ahol egy ételbárban legalább bekaphattunk valami harapnivalót, majd kisétáltunk a buszvégre. Annyira andalogtunk, hogy csak valami sugallatra tekintettem órámra, s rémülten láttam, ha nem húzunk bele, lekéssük a buszt. No semmi gond, a várakozás miatt legalább nem fagytunk agyon. 

Este, közel 6 órás távollét után végre hazaértünk az otthonba, az édes otthonba, ráadásul élve.

***

Épp most tettem le a telefont. Szombaton délben következik a 2. forduló.

Vár rám egy nagy utazás. Vár. Lehet, hogy hiába?

Múlt héten S-ban az utcán megállította egy hölgy elsőszülöttemet, kérdezvén, nincs-e kedve fotózáshoz. Arról lenne szó, hogy egy válogatáson kell résztvennie, s amennyiben megfelel, úgy készítenének róla portréképeket, valamint regisztrálnák is, azaz automatikusan beneveznék az év arca versenyére, melyet az egyik rádióval közösen hírdettek meg. Egy feltétel van, hogy 18 év alattinak kell lennie. Nos, akkor ő kilőve, felelte  lányom, mivel a 20-at is betöltötte. A hölgy nagyon sajnálta, de aztán megkérdezte, nincs-e véletlenül húga, aki megfelel a kritériumnak. Nos, így esett meg az, hogy hétfőn felhívtak az ügynökségtől, hogy szerdán fél 5-re el tudnánk-e menni a P. Hotelben tartandó válogatásra, úgy minden hajcihő nélkül, tehát semmi smink, semmi fodrász által készített frizura. Belementem, márcsak azért is, mert a kisebbik mást sem csinál, mint egy új ruha, vagy frizura ürügyén, vagy csak mert épp olyan kedve van, fényképezi magát. Mobillal, kamerával. Mindenhol - mindegyikünk telefonján, számítógépen, kamerán, ...  - az ő képébe botlunk. Aki ezt olvassa, most valószínű arra a következtetésre jutott, hogy egy magával, külsejével elégedett, esetleg beképzelt lány. Pedig nem. A szemén kívűl - bár néha azzal sem, mivel színváltós - semmi sem tetszik neki, de így próbálja meg elhinni, azt amit mondunk nap, mint nap, hogy így jó ahogy van. Nincs tökéletes szépség, csak a retusálásnak köszönhető és a jó sminknek.

Vár rám egy nagy utazás. Vár. Lehet, hogy hiába?

Kicsit furcsállom, hogy  - no azt nem, hogy az utcán valakin megakad egy fotósnak, ügynöknek a szeme, mert miért ne láthatnának egy érdekes arcot, ki nem is gondolná magáról, hogy mások kapkodnák képeit... - csak így látatlanba behívták, mert mi van akkor, ha egyáltalán nem hasonlít a testvérére?  Ez az egyik. A másik pedig, hogy ennyi év után kellene 40km-t buszoznom, 2-kor indulni és este, újabb 40km után talán fél hétre haza is érnénk, természetesen, ha elérjük a buszt. Nos, még gondolkodom, erősen, nyugtatom idegeim, mert ugye nem régen volt egy próbálkozásom

, ami nem sikerült egészen meggyőzően.